-Tehetek én mást?-kérdeztem csalódottan. Minek törjem tovább magamat, mikor így is úgy is kivisz valaki innen. Hát még úgy, hogy kitűnő tanuló vagyok.

-Jó kislány-simogatta meg a fejemet. Mi a fene vagyok én? Egy kutya? Mi ez a hirtelen hangulatváltás? Egyik percben kedves, másikban bunkó és úgy bán velem, mint egy kutyával.-menj, pakolj össze, holnap 10-re jövünk érted.

-Oké-mondtam, majd becsaptam az ajtót. Úgy bánik velem, mint egy kutyával. Előbb még kedves volt meg minden…

-Megvan-csillant fel a szemem-úgy bánik velem, mint egy kutyával. Akkor én miért nem bánhatok vele, ahogy akarok? Megkeserítem az életét. Az egész életét. Ördögi vigyor húzódott a számra, majd el is tűnt, amikor valaki benyitott:

-Héj, készülődj már kisasszony, holnap úgysem fogsz elpakolni, gyerünk, gyerünk, siess. 6-ra itt leszek, addigra legyél elpakolva.-mondta Marien, és becsapta az ajtót. Mi a fene? Még ő mondja meg, hogy mit tegyek? Na azt már nem. Mérges lettem a nyanyára, mert ki nem lenne, ha parancsolgatnak neki. Na azt már nem.

-Nem. Nem.Neeeeem-ordítottam. Ekkor hírtelen a falam egyik tapétája megrepedt.

-Mi a….?-ilyedtemben ajkamba haraptam, majd hátráltam a falamtól. Mi történtik? -Szabad-mondtam

-Készen vagy?-kérdezte(mostmár kedvesen) Merien.

-Igen, mindennel, ott vannak a szekrényem mellett a cuccok.

-Rendben, akkor jóéjt.-köszönt el tőlem

-Magának is-válaszoltam gúnyosan, de erre csak egy ajtó csapódás volt a válasz.

- Haaaj, Angie, miért vagy ilyen elnyomott? Miért nem állsz ki magadért? –kérdezte a gondolatalattim.

Tudtam, hogy igaza van, hisz neki mindig is igaza van. Most már tudom, hogy mit kell csinálnom. Szembe kell szállnom mindenkivel, aki ellenszenves velem, vagy csak kritizál, vagy akár egy rossz mozdulatot tesz felém. HA HARC, HÁT LEGYEN HARC! Miután sikerült belső csatát vívnom magammal, befeküdtem az ágyamba. Azon gondolkoztam, hogy milyen lehet majd az új ,,otthonom”? Vagy mi. De hirtelen reggel lett. Csodálkoztam, hogy hogy is van most ez.

-Szerintem elaludtál.-mondta gúnyosan a tudatalattim.

-Ha-ha, mintha nem tudnám.-vágtam neki vissza. Ránéztem az órámra. 8 óra volt, és 10-re jönnek értem. Gyorsan felöltöztem egy fekete-fehér csíkos izomtrikóba, és egy farmer rövidnaciba. Az izomtrikót azért vettem fel, mert mint már említettem, járok boxolni, és a karjaim sem túl gyöngék. Mondjuk úgy, hogy izmosabb vagyok, mint a többi nő. Persze ne gondoljatok bazinagy izmokra. Nekem pont akkora van, ami nem nagy túlzás, de azért van is. Vagyis, pont jól nézek ki benne, de közben erős is a külsőm. Ami igen sokat jelent, ha az utcán megtámadnának. Ó, de várjunk, már megint elkalandoztam.

-Mint mindig-forgatta szemeit a tudatalattim. Fogatmostam, hajamat kifésültem, s mivel még látszódtak a tegnapi hullámok a hajamban, nem kellet újra begöndörítenem. Gyorsan leszaladtam a közös hűtőhöz, összedobtam magamnak egy kis eenni valót, főztem hozzá teát, és már indultam föl a szobámba. Miután megettem, megittam mindent, gondosan összepakoltam a konyhában magam után. Megint ránéztem az órámra, és már 10:49 volt. Gyorsan eltelt az idő. A legjobb pillanatban megjelent a nyanya:

- Szervusz Angela, készen vagy?-kérdezte kedvesen, de közben látszódott a szemein a boldogság, és az, hogy legszívesebben öröm táncot járna, hogy elmegyek. Erre egy fejbólintással jeleztem, hogy igen. Ebben a pillanatban kopogtak. Tudtam, hogy kik, tudtam, hogy miért vannak itt. Ideges lettem. Olyan ideges, mint még soha. Hogy miért? Nem tudom. Nem is akarom tudni. Merien kinyitotta az ajtót.

-Jó napot kívánok-köszöntötte őket-jöjjenek beljebb, Angela már elkészült.

-Nem, nem zavarunk, csak hazavinnénk Angela-t.

-Rendben, már hívom is. Angelaaaa!-ordította a nyanya. Oda álltam mellé, és beleordítottam a fülébe:

-Nem vagyok sükeet!-láttam a látogatókon, hogy meglepődtek,a nyanyán, pedig, hogy sikerült kihoznom a sodrából. Ennek kifejezetten örültem.

-Szervusz-köszönt nekem az anyuka-a nevem Kitty Swan. Ő itt a férjem Robert Cruz. Mi leszünk mostmár a szüleid. Tudom, hogy ez most új,meg minden, de hidd el, nem olyan rossz ez.-modta mosolyogva, mire én csak egy köszönömöt tudtam kinyögni. Mire ők egy, akkor menjünk is, sel viszonozták. Persze. Tipikus. Beültem az autóba, ami egy Volvo volt. Nem láttam több embert a szülők és én köztem. Amikor kiszálltunk megpillantottam egy hatalmas házat. Talán egy villa, nem hotel,nem, ez egy álom ház! Gyönyörű volt. A szám tátva maradt tőle, szó szerint.

-Csukd be a szád, mert még belerepül egy légy-hallottam egy gúnyos hangot. A hang irányába fordultam, és már meg is láttam a hang tulajdonosát. Oliver. –Na gyere, segítek.-célzott a bőröndjeimre, amiből volt, vagy 3.

-Köszönöm, és szia.-köszöntem neki, mire csak egy bólintással válaszolt. Amikor beléptem a nyagy előtér szerű épületbe, azt hittem, hogy csak álmodom. De miután majdnem felbuktam a saját lábamban, rájöttem, hogy nem.

-Megmutatom a szobádat-mondta Kitty

-Köszönöm-mondtam, és el is indultam Kitty után. Amikor beléptem már nem tudtam mit mondani. -Gyönyörű, és lila, a kedvenc színem.-mosolyogtam rá kedvesen.

Itt minden ,,erős ez a csaj”-nak vége volt. Megöleltem, észrevehetően visszaölelt, és belesúgtam egy köszönömöt a fülébe, amire jött a válasz: szívesen. Ez jobb, mint egy álom. Százszor, ezerszer jobb.

-Na, de most már menjünk ebédelni, mert még kihül a leves.-engedett el az ölelésből.

-Rendben-bólogattam. Lementünk az ebédlőbe, ami nem mondható kicsinek. Ott ült már Oliver, Anne és Robert, és egy idegen, 40. élet évében járó nő. Már csak ránk vártak.

-Szervusz Margaret. Ugye nem hült ki a leves?-kérdezte Kitty

-Ugyan dehogy, bemutatnád nekem az új családtagunkat?-kérdezte a nő

-Margaret,ő itt Angelina Sparks, Angela, ő itt Margaret Brown.-mondta Robert.

-Ó, hát akkor üdvözöllek a családban, remélem szereted a sajtkrém levest és a spagettit.-mondta Margaret.

-Köszönöm, én is örülök neki, és igen szeretem.-mosolyogtam. Elfoglaltuk a helyünket. Az asztal nagy, téglalap alakú volt. A két főn Robert és Kitty ült, a másik két oldalon pedig Margaret-Anne és Én-Oliver. Jó étvágyat kívántunk egymásnak, és hozzá is láttunk az evéshez.

-Ízlik?-kérdezte Margaret.

-Soha életemben nem ettem még ennyire finomat.-mondtam bátran. Hiszen nem hazudtam, mind a 17 évemben tasakos kajákat ettem, vagy néha-néha amikor valakinek névnapja vagy szülinapja volt, ehettünk sütit, vagy tortát. Miután mindenki megevett mindent, jött a spagetti,amit muffinok követtek.

-Sütiii.-mondtam magamban. Erre mindenki felnevetett.

-Azt hiszem hangosan gondolkodtam.-nevttem fel én is a mostmár családomnak mondható emberekkel. Amikor mindenki befejezte a nevetést, elkezdtük enni a muffinokat. El sem hiszem, hogy ez nem egy álom. Pedig azt hittem, hogy ott fogok megposhadni majd abban a ,,börtönben”.

-Még sosem ettél sütiti?-kérdezték tőlem.

-Néha volt süti, általában akkor, amikor valakinek szülinapja volt, vagy névnapja,de ebből én nem sokszor kaptam, általában csak akkor, amikor szülinapom vagy névnapom volt.

-Hát, itt akkor süti mérgezést fogsz kapni-nevetett Oliver

- Attól nem félek-mondtam nevetve, erre már mindenki nevetett. Amikor befejeztük az ebédet, Margaret elpakolt, én meg felmentem és bepakoltam a ruháimat a szekrénybe. Amikor végeztem a bepakolással, feljött Kitty.

-Nem szeretnél elmenni vásárolni?-kérdezte tőlem

-Dehogynem, még sosem voltam.-mondtam mosolyogva.

-Hát akkor itt az ideje, hogy kipróbáld.-mondta mosolyogva, és a kezembe nyomott egy kistáskát, benne egy fekete Samsung Galaxy S4-gyel és egy zöld pénztárcával, amiben egy 200 dollár körül lehetett. Tartalma volt még egy napszemüveg, és még pár kevésbé fontos kütyü.

-Köszönöm- mondtam, majd elindultunk a butikokhoz. Milyen nagy szerencsém van. Kevés emberrel történik meg ilyesmi.

Bocsi a késésért, csak elfoglalt vagyok még a ynári szünetben is :(. DE hoztam a részt xD.KÉrlek írjatok valamit. Nektek csak pár szó, nekem sokkal több. Előre is,köszönöm!!!!!

BY.: BLanka xxx

- Angelina gyere, látogatóid jöttek-szólt hangosan Marien.

- Rendben, 10 perc és lent vagyok-ordítottam vissza. Tudni illik, hogy már jó páran örökbe akartak fogadni, de én mindig elijesztettem valahogy őket. Persze saját akaratból, nem véletlen. A célom pedig az volt ezzel, hogy 18 éves koromban elmegyek innen, és nyitok egy saját vállalkozást. Mivel kitűnő vagyok, így nem lesz nehéz, de nem szabad előre elszólni magunkat. Gyorsan felöltöztem, fekete hajam végét behullámosítottam, és már indultam is lefele, hogy találkozhassak újjabb ,,áldozataimmal”.Lehajtott fejjel mentem le, hogy ne lássam, hogy kik azok. Nem akartam, hogy örökbe fogadjanak - az okot már tudjátok- így e volt hozzájuk az első szavam:

- Hello! Szerintem engem ne fogadjanak örökbe, mert makacs vagyok és fiús és…-nem mondhattam tovább, mert Marien közbeszólt.

-És kitűnő tanuló -mondta, majd szúrós tekintettel nézett rám. Sóhajtottam egyet, majd felnéztem, hogy tudjam kiket kell most eltakarítani az utamból. Amikor felnéztem, se köpni, se nyelni nem tudtam. Elolvadtam volna a látványtól, de én nem tartoztam a plázacicák csoportjába. Amikor megpillantottam, kék szemeit, és szél borzolta haját, nem tudtam, hogy mit keres itt. Mit akarhat egy ilyen helyes pasi tőlem.

- Nekünk teljesen megfelel-válaszolta az idegen fú. Hangja bársonyos volt és simogató-Anne, nézd csak. Ekkor megláttam a háta mögött lévő kislányt. Nem lehetett idősebb 6 évesnél. Szőke haja 2 copfba volt befonva, barna szemei csillogtak az izgatottságtól. Amikor meglátott engem, mosoly húzódott a szájára.

- Szia -köszöntem neki, majd leguggoltam hozzá. Ő erre gyorsan odaszaladt hozzám, és megölelt.

- Szia – köszönt nekem, miután én visszaöleltem.

- Aranyos néni -mondta a testvére felé fordulva. Erre a srác és én is nagyot nevettünk.

- Hidd el, nem vagyok én olyan idős- mosolyogtam rá-mi a neved?

- Anne Cruz,a tied?

- Angela Sparks.

- Szép neved van.

- Köszönöm, neked is.

- Oké, elég a bálycsevejből- szólt nekem Marien.

- Hé, nyugi, ismerkedni sem szabad?-kérdeztem pimaszul.

- Nyomás az irodába, most!-ordított rám.

- Oké-válaszoltam, majd hátra fordultam és halkan ezzel toldottam meg az okét: nyanya.

- Elnézést kérek Angelina viselkedése miatt, csakhát, ilyen azóta, amióta idehozták. De higgy el nekem, nem olyan rossz lány, csak nehezen ismerkedik.

- Nem hiszem-mondta mosolyogva a fiú, gondolva Annera.

- Szerintem menjünk mi is az irodába.-mondta a nyanya.

- Rendben -modta a fiú.

- És hol vannak most a szülei? -kérdezte Marien miközben az iroda felé tartottak.

- Dolgoztak, így megkértek, hogy én és Anne jöjjünk.

Míg ide nem értek, próbáltam megtalálni a legidegesítőbb megoldást találni arra, hogy ne fogadjon örökbe senki. De vajon mit akarhat egy ilyen fiú tőlem? Na mindegy, térjünk vissza a cselre. Áhá, meg is van. A nyanya utálja, ha valaki illedelmetlenül viselkedik, ezért pont ezt fogom tenni. fogtam magam, leültem a nyanya helyére, majd feltettem a lábaimat az asztalra, 2 karomat pedig a tarkómra raktam. Ez tökéletes lesz. Így biztos nem fog senki örökbe fogadni. Amikor bejött Marien, nem nézett szét, csak a vendégekre koncentrált, így nem vette észre, hogy én mit is csinálok. Amikor Anne és a srác meglátta, hogy mit csinálok, csak kuncogtak, vagyis Anne inkább nevetett. A nyanya nem tudta ezt mire vélni, csak akkor, amikor leakarta ültetni őket, amihez arra volt szükség, hogy megforduljon. Amikor meglátta, hogy mit csinálok, rögtön felment benne a pumpa, amitől a számon a lehető legördögibb vigyorom húzódott. Ekkor láttam, hogy Merien mindjárt ordítozni fog, ezt pedig elősegítettem egy mondattal:

- Kérem, foglaljanak helyet- a vigyorom még mindig ott volt. Erre a kijelentésre Anne még jobba nevetett, a fiú pedig már nem csak kuncogott, hanem követte a húga példáját. Erre betelt a pohár Mariennél.

- Mégis mit képzelsz magadról, mi? Mi itt tanítjuk neked a jó modort, etetünk, itatunk, és ez a hála? Még iskolába is járatunk-ordítozott velem, most már nálam is betelt a pohár. Megakartam pofozni, de mégsem engedtem magamnak. Ehelyett megfogtam egy ceruzát, és idegességemben szétroppantottam az egyik kezemmel. Erre látszólag mind a hárman meglepődtek, és Marien arca most már félelemmel volt teli. Nekem is megjött a bátorságom, a dühtől? Vagy a szégyentől, ne kérdezzétek,mert nem tudom.

- Maga szerint én itt akarta élni, itt akartam lenni 6 éves korom óta? Ha? Hát nem. Én nem akartam ilyen életet. Nem tehetek arról, hogy idekerültem, és arról sem, hogy engem ezek szerint rosszul tanítottak meg a jó modorra. Arról sem tehetek, hogy élek, de most ahogy átgondolom, inkább meg sem születtem volna. És tudja, hogy miért akarok mindenkit elűzni, aki örökbe akar fogadni? Hát itt a válasza rá hölgyem, NEM HIÁBA HAJTOK ARRA, HOGY KITŰNŐ LEGYEK, NEM HIÁBA, NEKEM CÉLJAIM VANNAK AZ ÉLETTEL. NEM PEDIG ITT AKAROK MEGHALNI- a végét már egyre hangosabban mondtam, és a legeslegvégére eltört a mécses. A könnyeket már mindenki látta az arcomon, és én ezt nem akartam. Erős akartam lenni. De minek, ha itt fogok megdögleni ebben a hülye intézményben. Azt mondták, hogy jól fogom érezni magam, de nem, rosszabb mint egy börtön-ÉS INKÁBB TETT VOLNA EGY BÖRTÖNBE AZ ANYÁM SAJÁT MAGÁVAL EGYÜTT. MERT NEM TUDOM, HOGY KINEK VAN AKKORA SZÍVE, HOGY KITEGYEN EGY 6 ÉVES KISLÁNYT. Fogtam magam, és elrohantam. Nem érdekelt, hogy utánam jönnek-e. Nem érdekelt, hogy lelőnek, vagy, hogy mit csinálnak velem. Berohantam a szobámba, majd bezártam az ajtót. Nem bírtam tovább, sírtam. Sírtam és sírtam. Amikor végre sikerült elcsendesednem és már csak szipogtam,bekopogott valaki.

-Ö….ö…hello. A nevem Oliver Cruz.-felismertem a hangját, ez az a srác volt, aki hozta Annet.

- Hagyjál békén. Láttad milyen erőszakos vagyok. Ne akard ilyennel tölteni az életed. Senkisem érdemel ilyen életet. Senki, és mégis van aki ezt éli át. 8 éve arra várok, hogy örökbe fogadjanak. De senki sem tette. Ezért rájöttem, hogy belehúzok. Nem akarom úgy végezni, mint az utcán élő koldusok.

- Hé, én megértelek. De ezzel nem lesz jobb. Csak magadat bosszantod fel és Marient.

- Engem nem érdekel az a boszorkány-mondtam ingerülten.

- Akkor nézd a jó oldalát, bosszanthatod a ,,boszorkányt”-mondta sajnálkozó hanggal. Rendebn, igaza van, kimegyek és megmutatom a világnak, hogy Angela Sparks nem egy hétköznapi lány. Ő több annál. Oda sétáltam az ajtóhoz, majd kinyitottam azt. Oliver sajnálkozó arcával találtam szembe magam.

- Igazad van- mondtam neki,majd ránéztem a cipőmre. Nem akartam a szemébe nézni. De ő szerette volna ha oda nézek. Ezért megfogta gyengéden az állam, majd felemelte. Egészen addig amíg a szemébe nem nézetm. Teljesen elvarázsolt az a kék szempár. Mintha a fellegekben jártam volna.

- Gyere haza velünk.-mondta eggyüttérzően. Én erre nem tudtam mit mondani.

Ha tettszett, kérlek haggyatok nyomot, mert attól teszem függővé, hogy folytassam-e, vagy ne.

Puszi: Blanka xxx

Hogy ki is vagyok én? Hm, ez jó kérdés. Én egy elcseszett életű lány vagyok. 17 évesen még mindig az árvaházban élek.Hogy miért nem vit még el senki magával, hát ez jó kérdés,még magam sem tudom, pedig szerintem nem nézek ki csúnyán, annyira... De hát tehetek én arról, hogy 6 éves koromban anyámék ide adtak be? Na, ezért nagyon utálom őket.

***Visszaemlékezés***

-Kicsim, készülj, mindjárt indulunk, csomagolj be mindent, amire szükséged lehet 1 évre!-ordított a nappaliból anya.

-Oké-válaszoltam, majd miután mindent bepakoltam,lesiettem a nappaliba - amúgy hova megyünk anya?-kérdeztem, de ő mint mindig, most is azt mondta, hogy nyaralni, meghogy meglepi. Elindultunk a kocsival...hát, valahova. Akkor nem tudtam, hogy hova, de mostmár sajnos nagyon is jól tudom. Amikor elértünk a nyag épület elé, anya kirakott az ajtóba, oda jött hozzám egy idősebb hölgy, majd anya az mondta, hogy mindjárt jön, csak beszalad valahova, addig vigyáznak rám. Elköszöntünk egymástól, majd a néni bemutatkozott. Első ránézrésre nagyon kedves hölgynek tűnt, és az is volt. Vártam egy órát, de a mami nem jött, mikor már eltelt egy fél nap, mondták,hogy csomagoljak ki, majd menjek le ebédelni.Nem értettem, de azt csináltam, amit mondtak. Az ebédnél megkérdeztem, hogy hol van az anyukám, a válaszuk, erre ez volt:

-Figyelj, kincsem. Nagyon sajnálom, de ez egy árvaház,és tudod-sóhajtott egyet-a mamid örökre itt hagyott.- mondta a néni.

-Nem, nem, a mami vissza jön, tudom. Ugye?-azt vártam, hogy amzt mondják, hogy visszajön, ehelyett csak szomórú tekintettel néztek rám. Nem tudtam mit csináljak,csak áltam, majd amikor felfogtam a helyzet súlyát, sírtam, sírtam teljes erőből. Féletem,de haragudtam anyára, amiért itt hagyott. Berohantam a szobámba, majd bezártam. Megesküdtem, hogy soha nem adom fel, és erős leszek bármi történjék is velem.

***Jelen***

Igyhát, most itt vagyok 17 évesen. Magánéletembről annyit, hogy boxolok, táncolok, és nem nagyon vagyok ismerkedős típus. Soha sem voltam az. Ennek egyrészt a szüleim az oka, másrészt, az, hogy gyorsan dühbe tudok jönni. Az életem nagyon gyorsan változott, olyan gyorsan, ahogy el sem tudnátok képzelni. Egyik pillanatban az árvaházban élem sirány életem, a másikban pedig itt ülök egy....várjunk csak, inkább kezdjük az elejétől.

Szerintetek milyen lett? Remélem megfogta a tettszéseteket. Ha igen, kérlek haggyatok nyomot.

Puszi: Blanka xxx